Visszaemlékezés

Megjelent a PTE KTK fennállásának 35. évfordulójára publikált "DOCENDO DISCIMUS" - a múltból tanulunk, a jövőnek tanítunk című mű Innovációk és stratégiaválasztás fejezetében (Kiadó: PTE KTK, 2005. Szerkesztő: Fojtik János, pp. 57-70)

Rekettye Gábor, egyetemi tanár, dékán 1993-1996

Rappai Gábor dékán felkérése, hogy a Kar létrejöttének 35 éves jubileuma alkalmából kiadandó kötetben, néhány oldalban, foglaljam össze dékánságom történetét, komoly kihívást jelent számomra. A legnagyobb gondot a beszámoló jellege okozza: tényszerű legyen-e, azaz csak a megtörtént eseményeket rögzítse a jövő számára, vagy személyes jellegű legyen, feltárva a dékánság elvállalásának motívumait, és bemutatva egy egyetemi vezető belső, lelki gondjait és a vezetés során szükségszerűen kialakuló mindennapi problémáit, konfliktusait.
Nos, úgy gondolom, hogy a kép akkor lehet teljes, ha mindkét megközelítést alkalmazom. Helyzetem így sem egyszerű, mert egy évtized távlatából az események és az azok mögött meghúzódó érzelmek már kezdenek halványulni. De elfelejteni ezeket az éveket sohasem fogom, mert az 1993-96 közötti időszak életem egyik meghatározó periódusa volt. Talán nem hangzik túlzott dicsekvésnek, ha azt gondolom, hogy az ebben a három évben hozott döntések a Kar életére mind a mai napig hatással, mégpedig kedvező hatással vannak.

Hogyan és miért lettem dékán 1993-ban?

Meggyőződésem volt, és ma is az, hogy a Pécsi Tudományegyetem (akkor a Janus Pannonius Tudományegyetem) Közgazdaságtudományi Kara dékánjának lenni komoly megtiszteltetés és rang, de egyben nagy felelősség is. Amikor Vörös József dékán arra bíztatott, hogy legyek az utódja, tudtam, hogy a Kar olyan időszak előtt állt, amelyben a külső környezet által kiváltott változások menedzselése teljes embert kíván. Az 1989-ben végbement társadalmi-gazdasági átalakulás hatása a felsőoktatásban néhány éves fáziskéséssel jelentkezett, és talán az én ciklusom alatt kulminálódott. Ez hatalmas lehetőséget és nagy felelősséget jelentett az új kari vezetés, az új dékán számára. A nagy feladatokat mindig vonzónak találtam: ezt a kihívást sem lehetett nem megragadni.
Talán nem érdektelen visszaidézni, hogy mik voltak azok a belső motívumok és külső körülmények, amelyek arra ösztönöztek, hogy a feladatot elvállaljam. Nos, nézzük először a dolog egyéni oldalát. Az én akadémiai karrierem egy kicsit kakukktojás volt a Kar oktatóinak többségéhez viszonyítva. Már öt év vállalati, menedzseri gyakorlatot követően, 1973-ban kezdtem el oktatói tevékenységemet. 1973 és 1978 között a karon már a nyugati mintára megkonstruált marketinget oktattam, ha akkori politikai helyzetben ezt más elnevezések alatt kellett is tenni. Ezt követően öt évig egy nagy budapesti külkereskedelmi vállalat második számú vezetője, majd 1984-től 1989-ig a Tokiói Magyar Kereskedelmi Kirendeltség vezetője lettem. A nyugati világ ismerete, a kapitalista viszonyok közötti vezetői jártasság – úgy gondoltam – hasznos lehet az ebben az irányban változó magyar valóságban is egy vezetői beosztás jó elvégzéséhez. Persze az 1989-t követő első néhány évben – sok máshoz hasonlóan – még nem voltam én sem biztos abban, hogy ezeket a tapasztalatokat, ismereteket az üzleti életben, vagy az egyetemi vonalon hasznosítsam. Bizonyára elhiszi az olvasó, hogy ezekben az években, Japánból hazatérvén, tömegével kaptam (anyagilag is) vonzó ajánlatokat az üzleti világból.
Mégis az egyetemnél maradtam. Joggal kérdezhetik meg, vajon miért? Hiszen akkor az egyetemen a jövedelmek alacsonyak voltak, és az egyetemi oktatók erkölcsi megbecsülése sem volt nagyon magasnak mondható. Itt van előttem Ormos Mária rektorasszony által 1990. július 1-én aláírt oklevél: „…kinevezem Önt a Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara Vállalati Gazdaságtan Intézetének Marketing Tanszékére egyetemi docenssé. Személyi alapbérét havi 23.100.- forintban állapítom meg.” Nem ezért maradtam az egyetemen. Sokkal inkább azért, mert szerettem az egyetemi életformát, szerettem oktatni, a hallgatókkal foglalkozni és szerettem azokat a kollégákat, akikkel itt dolgozhattam együtt.
1992-ben azután olyan élményben, tapasztalatban volt részem, amely egyértelműen megerősített abban, hogy az egyetemen a helyem, sőt arra is ösztönzött, hogy vezető pozíció vállaljak. Ez az élmény a Harvard Business School-on eltöltött két hónap volt. Talán nem érdektelen visszaidézni azt, hogy a rendszerváltást követően ugrásszerűen fejlődött az egyetemek nemzetközi kapcsolatrendszere. A nyugati országok egyetemei sorra jelentkeztek, felajánlva segítségüket abban, hogy a mi térségünkben működő egyetemeken is korszerűsödjék a gazdasági jellegű oktatás. Az egyik legnagyobb ilyen akció az volt, amikor az Egyesült Államoknak a gazdasági oktatásban leghíresebb öt egyetemi fakultása (Harvard, MIT, Wharton, Kellogg, Stanford) konzorciumot hozott létre, amely meghívta a Közép-és Kelet-Európai térség vezető oktatói közül kiválasztottakat egy kétéves programon való részvételre. A program első állomása a Harvard nyári vezetőképzőjén való részvétel volt. A neves professzorokból – közöttük Francis J. Aguilar (későbbi díszdoktorunk) – álló bizottság Pécsről Vörös Józsefet és engem választott ki. Így kerültem 1992-ben a Harvardra. Ezen a programon vett részt több budapesti oktatóval együtt Chikán Attila későbbi gazdasági miniszter, majd rektor, valamint Mészáros Tamás, aki ma a Budapesti Corvinus Egyetem rektora.
Nos, amit a Harvardon láttam, az lenyűgözött. Nem is annyira a professzorok vitathatatlanul magas szakmai tudása, hanem azok – a számunkra újszerű, főleg esettanulmányokon, interaktív megbeszéléseken alapuló – módszerek, ahogy oktattak, és leginkább azok a nagyszerű körülmények és szervezettség, amely az intézményt jellemezte. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy nincs más út: nekünk is ebben az irányban kell haladnunk. Ahhoz, hogy ezért tehessek valamit, vezetőnek kell lennem. Amikor 1993. július 1-én dékán lettem, éppen a program harmadik fázisaként a Kellogg Graduate School of Management-en (Northwestern University) voltam. Ez az intézmény a gazdasági iskolák rangsorában mindig a Harvarddal vetekszik, marketingben a legjobbnak tartják, Marketing Tanszékét Philip Kotler professzor fémjelzi. Az itteni tapasztalat még további megerősítést adott ahhoz, hogy mit is kell majd otthon, lépésről lépesre, megvalósítani.

Mire építkezhettem, milyen eszményeket követtem?

Ilyen előzmények után vágtam neki a dékánságnak. Mire építhettem? Elsősorban a Kar személyi állományára: oktatóira és nem oktató dolgozóira. Ezt tartottam a Kar legnagyobb erősségének. Úgy gondolkoztam, ahogy Richard R. Deupree a Procter & Gamble elnöke fogalmazott: „Ha a P&G pénzét, épületeit és márkáit meghagynák, de elvennék munkatársait, akkor komoly veszélybe kerülne, ha azonban a pénzt, az épületeket és a márkákat vennék el, de meghagynák az embereket, akkor a P&G egy évtized alatt hasonló sikert érne el.” A kar személyi állománya jó és fejlődőképes volt. De tudtam, hogy először meg kellett őket ismertetni az új módszerekkel és ösztönözni őket ezen új módszerek használatára. Erre az egyre szaporodó nemzetközi kapcsolataink nagy lehetőséget adtak. Különösen jó lehetőséget biztosított a British Council Know How Fundja által támogatott kooperáció a londoni Middlesex egyetemmel. Ezt a megállapodást még Vörös József dékán idejében kötöttünk. Ennek keretében oktatóink közel fele tudott Londonba utazni, nyelvet tanulni, és új oktatási módszereket elsajátítani. A tudomány és az oktatás nemzetközi áramlatába való bekapcsolódást alapvető fontosságúnak tartottam. Ehhez persze egyrészt nyelvtudásra, másrészt az új ismeretek iránti affinitásra volt szükség. Nos, mint később kiderült, ez a kérdés kissé megosztotta a közösséget. Azok a középkorú és idősebb kollégák, akik korábban nem tanultak nyelveket, és a tanulás elkezdéséhez, valamint az új módszerekhez nem is volt affinitásuk, talán úgy érezték, hogy a fejlődés fő vonulatából kimaradnak. Persze egy sor pozitív példát is fel lehet sorolni: volt, aki 45-55 évesen kezdett el nyelvet tanulni és néhány év múlva már stabil oktatója lett az angol nyelvű programunknak. Látni kell, hogy minden nagy változás emberi sorsokat érinthet. És ezt egyetlen vezető sem hagyhatja figyelmen kívül. Nekem is sok fejfájást okozott ez a kérdés.
Építhettem továbbá arra a tantervre, amit elődöm, Vörös József dékán vezetett be. A három plusz két éves képzési struktúra és az oktatott tárgyak többsége megfelelt a nemzetközi sztenderdnek. Úgy gondoltam, hogy ezen a területen a stabilitást helyezem előtérbe, és nem változtatok, figyelmemet inkább az új dolgok megvalósítására koncentrálom.
Építhettem arra a közvetlen csapatra, amelyik mellettem állt, sokszor ötletekkel segítette, és legfőképpen végrehajtotta az új elképzeléseket, a közösen meghozott döntéseket. Farkas Ferenc és Komlósi Sándor dékánhelyettesek, Hetesi Mária hivatalvezető, Vitai Zsuzsa nemzetközi referens, később Hargitai Ildikó gazdasági ügyintéző és a HÖT elnöke, az utolsó időben Mohácsi László. Rájuk mindig számíthattam. És ha már itt tartunk, a tanszéki kollégákat is meg kell említenem: 1993-ban, a dékánsággal egy időben, tanszékvezető is lettem, e két pozíciónak csak úgy tudtam megfelelni, hogy a tanszéken sok vezetői feladatot vállaltak át a kollégák. Külön szeretném megemelni Lajtai Jánost, aki az adminisztrációs teendők ellátásával tudott időt biztosítani számomra a dékáni feladatok ellátására.
Végül, de nem utolsósorban, építhettem a Kar lelkes és nagyon jó képességű hallgatóira. „Az egyetem a hallgatókért van” — ezt a hitvallásomat idézte a FÉSZEK I. évfolyamának első számában a velem készített interjút közlő vezércikk. És ezt komolyan gondoltam. Igyekeztem a hallgatóknak nagyobb teret adni a kart érintő döntésekben való részvételre, igyekeztem olyan megoldásokat találni – tanteremfejlesztés, számítógéppark fejlesztése, a büfé áthelyezése, stb. – amelyek a hallgatók jobb kiszolgálását jelentette. A hallgatók méltányolták ezeket a törekvéseket, és nagy lelkesedéssel vettek rész a kari események szervezésében. Erre a legjobb példa a Kar életében mind ez ideig páratlan méretű ünnepségsorozat megszervezése volt, amit a 25 éves évforduló kapcsán 1995-ben, elsősorban hallgatói szervezésben, hoztunk létre.
Vezérelvem, eszményem, talán víziómnak is nevezhetnénk az volt, hogy a pécsi közgáz az oktatás és a kutatás minőségének folyamatos fejlesztésével, a magas minőséggel különböztesse meg magát – a már kezdődő és akkor már láthatóan erősödő – versenytársaitól. Ez azt jelentette – amint az általam írt, talán első átfogó, és mai napig is nagyrészt meghatározó stratégiában megjelent –, hogy a kar az üzleti jellegű képzésben az oktatási piac felső szegmensére pozícionálja magát. Ennek tartalmi, és formai követelményei voltak. Minden döntésemet e vezérelv szem előtt tartásával hoztam meg.
„Jó időben jó helyen volt” — szokták mondani azokra, akik valamilyen sikert érnek el. Nos, én is jó időben voltam dékán, jó helyen: a pécsi Közgazdaságtudományi Kar élén. Nagyon sok minden először hozhattam, hozhattunk létre a Kar addigi történetében — 1993 és 1996 között. Ezeket, a kar életében először megjelenő, „első” dolgokat – halványuló emlékeim miatt, talán már nem kronologikus sorrendben – a következőkben veszem sorra. Először a tartalmi, a kar profilját, működését befolyásoló, nagyobbnak tartott először megvalósított témákat, majd ezt követően a kar arculatát alakító – sokak által nem annyira értékelt, de talán ugyanolyan fontos – területeket veszem sorra.

A kar működését, profilját alakító tartalmi „elsők

A kar hosszú távú stratégiájának kialakítása. Erről már szót ejtettem. Úgy gondolom, hogy a kar oktatóinak többsége egyetértett ezzel a stratégiával és támogatta azt. Jó partner volt ebben Barakonyi Károly rektor is. Az ő feladata persze más volt, de láttam, hogy többször küzdött azért, hogy a mi karunkon már megvalósított reformokat az egyetem más karainál is megvalósíthassa. Utódom, Farkas Ferenc is e stratégia szellemében irányította a kart. Biztos vagyok abban, hogy ennek a stratégiának is köszönhető az, hogy a kar ma ott van az élen. Az üzleti képzést nyújtó intézmények között aranyérmes lett a Magyarországon először kidolgozott rangsorban, kiváló minősítéssel ment át az első akkreditáción, és sok minőségi mutatóban ma messze megelőzi a többi intézményt. Mindent persze nem lehetett jól előrelátni. A felsőoktatási piac strukturális átalakulását, például, én messze gyorsabbnak képzeltem annál, mint ahogy valójában végbement, végbemegy. Ha a fejlődés úgy alakult volna, ahogy elképzeltem, akkor ma már a kar közel állna ahhoz, hogy „graduális” intézmény legyen, és a Bolognai szakok kialakításakor nem a BA – BSc szinten versenyezne, hanem csak az MA – MSc szinteken jelenne meg.
A kar első akkreditációja. Ha emlékezetem nem csal, az első modern típusú akkreditáció a karon 1995/96-ban zajlott le. A „kiváló” minősítés azt igazolta, hogy a Kar minden szempontból kitűnően felelt meg a képzéssel szembeni elvárásoknak. Az akkreditációra való felkészülést, annak lebonyolítását Farkas dékánhelyettes vezette nagy hozzáértéssel.
Az angol nyelvű program kigondolása és megvalósítása. Az ötlet még az USA-ban született meg bennem 1994-ben. Végrehajtásához két év kellett, és 1996-ban indult a Middlesex Egyetem által validált program. Előnyeit talán nem kell ecsetelem. Működésének közel 10 éve alatt lehetővé tette, hogy fiatalok százai szerezzenek angol és magyar oklevelet, hogy oktatóink megtanuljanak idegen nyelven is előadni, tanítani, hogy a diákcserében több száz magyar diák tölthessen egy-egy félévet külföldön, hogy külföldi oktatókat hívhassunk ide, hogy a kar jelentős többletbevételre, és a programon oktatók évente milliós nagyrendű többletjövedelemre tegyenek szert. A programot több szempontból is saját gyermekemnek tekinthetem, hiszen én találtam ki, tárgyaltam meg a partneregyetemmel, és én vezettem le a validációját, majd az újravalidációját és a mesterprogrammá való továbbfejlesztését is.
Az MBA program kiterjesztése. Az MBA programunkat a budapesti közgázzal egy időben, 1992-ben, Vörös József dékán alapította meg. Engem bízott meg a program irányításával. Amikor dékán lettem, lemondtam, mert úgy gondoltam, hogy mindkét pozíció megtartása nem fér meg egymás mellett. De azért az MBA folyamatos tökéletesítésében, a Kar vezértermékévé való fejlesztésében aktívan részt vettem. Ennek egyik részmozzanata volt a francia kooperáció kialakítása a Műszaki Egyetemmel és a Szegedi Egyetemmel együtt. Megjegyzem, hogy a program ma is működik, 2005-ben is többen jelentkeztek a francia-nyelvű képzésre. A francia dékánnal való tárgyalásom talán azért maradt meg bennem, mert, amikor a tárgyalás után, este hat-hét óra körül körbevezetettem a karon vendégdékánt, nagy sürgés-forgást, hivatalos emberek nyüzsgését észleltük a folyosókon. Nos, akkor szakadt le a 9-es előadó mennyezete. Az eset – mondhatjuk – szerencsés kimenetelű volt, az egyetlen komoly sérült, Dévényi Márta tanárnő is felépült, most is közöttünk van, és ugyanolyan színvonalasan és jókedvvel oktatja a hallgatókat, mint balesete előtt.
(A külföldi kapcsolatok ápolása egyébként nagyon sok időmet kötötte le. Akkor még nagy újdonság volt az átalakult magyar felsőoktatás, hetente, olykor naponta több külföldit kellett fogadnunk. Nem véletlen, hogy diákok így jellemezték 1995-ben, szlengszótárukban, a dékánt: „A kar feje. Háromévente választják az exhibicionista vagy önsorsrontó jelentkezők közül. A folyosón elegáns öltönyt, gondterhelt arcot és külföldi vendégeket visel.”)
Az első részidős mesterprogram beindítása. 1995-ben indítottuk az egyszerűen csak MSc programnak nevezett képzést. Ennek előkészítésében Farkas Ferenc vállalta a fő szerepet. Ő lett a program felelős vezetője. Ez a program is az alapstratégia szellemében jött létre, és meghatározó szerepet játszott – és játszik mind a mai napig – a kar nem állami bevételeinek növelésében, a kar finanszírozásában.
A doktorképzés beindítása. Az első PhD-programunk beindítása is dékánságom idején történt. A programot Bélyácz Iván készítette elő Zalai Ernővel együtt, mert akkor még arra gondoltunk, hogy a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemmel közös programot indítunk. Amikor kiderült, hogy erre nincs jogszabályi lehetőség, a programot átalakítva egyedül nyújtottuk be pályázatunkat. A kar az országban az elsők között kapta meg a doktorképzés lehetőségét. A gazdálkodástani program alapítói a kar részéről Bélyácz Iván, Vörös József, Barakonyi Károly, Farkas Ferenc, Komlósi Sándor, Varga József és jómagam vagyunk. Azóta több, mint 300-an iratkoztak be erre a programra, és már mintegy 40-en szereztek doktori címet.
A habilitáció rendszerének beindítása. A doktori program léte feltétele volt annak, hogy a Kar habilitációs tevékenysége is beinduljon. Létre kellett hozni a habilitáció kari szervezetét, harmonizálni kellett a helyi feltételeket az országos és egyetemi szabályokkal. Nos, ez is megtörtént. Mai professzoraink közül többen már az első években habilitáltak, és ezzel megteremtették tanári kinevezésük egyik nélkülözhetetlen feltételét.

A kar arculatát alakító marketinges „elsők”

1993 – 1996 között a karnak marketinges dékánja volt. Remélem, hogy a hallgatókon kívül a kollégáknak is feltűnt, hogy nagy hangsúlyt fektettem mind a belső marketing, mind a külső, a kar arculatát alakító marketingre. A teljesség igénye nélkül felsorolok itt olyan eredményt, amelyet mind a mai napig fontosnak tartok.
- létrehoztam a kar első tudományos folyóiratát, a Marketing & MENEDZSMENT-et, mégpedig komoly pénzügyi befektetés nélkül. Az oktató kollégáknak, főleg a fiataloknak, a PhD hallgatóknak ez a folyóirat olyan publikációs fórumot biztosít, amely nélkül nehezen tudnák a fokozatmegszerzés publikációs feltételeit teljesíteni. Köszönetet kell itt mondanom Fojtik János kollégámnak, aki szerkesztőként a mai napig gondozza a folyóiratot.
- A kari vezetés közreműködésével és anyagi támogatásával vált az a hallgatói elképzelés valósággá, hogy legyen a karnak egy belső lapja. 1993. októberében 500 példányban megjelent a FÉSZEK, a JPTE KTK lapjának első száma (szerkesztők: László Barna és Nagy Zsolt, később Réti Gábor). Azóta a lap többször is az ország legszínvonalasabb diáklapjává vált, és ma is nélkülözhetetlen információs bázisa a hallgatóknak és az oktatóknak egyaránt.
- Ragaszkodtam ahhoz, hogy minden tárgyról készüljön sillabusz, és minden tárgynak lehetőleg legyen írott tananyaga.
- Újjászerveztük a kar könyvkiadását, egységes arculatot adva az egyre nagyobb számban megjelenő tan- és szakmai könyveknek.
- A kar történetében először készítettem (valójában nagyrészt magam írtam és tervezetem) színes, magas minőségű kari prospektust külön magyar és angol nyelven. A kar egészét átfogóan bemutató ilyen színvonalú prospektus sajnos azóta sem készült.
- Külön kell szólni a 25 éves ünnepségsorozatról. Úgy gondolom, hogy a hallgatók szervezésével létrehozott ünnepségsorozat egyedülálló volt a kar mindenkori történetében. Ezeket a következő, csak címszavakban felsorolt események is bizonyítják: több ezer résztvevő, a köztársasági elnök üdvözlő távirata, a miniszterelnök hosszú méltató levele, Kornai János, Bokros Lajos, Fodor Gábor, Csányi Sándor előadásai, külföldi és magyar társegyetemek köszöntői, nemzetközi tudományos konferencia, Berend T. Iván, Francis J. Aguilar és Berend Iván díszdoktoravatása, évfolyam-találkozók, sportvetélkedők, bálok, ökörsütés, lézershow, kari trikók, emléktárgyak értékesítése, stb.
- Bár a 25 éves évfordulóhoz kapcsolódik, de külön említést érdemel, hogy létrehoztuk a kar alapítója emlékplakettet és odaítéltük azt azoknak, akik a kar létrehozásán tevékenykedtek a 70-es évek elején.
- Hasonlóan fontos volt a publikációs lehetőséget is biztosító tudományos esszé-kötet, amit Vörös József szerkesztett, illetve a kar 25 éves történetét bemutató, Takács Béla által szerkesztet kötet.
- A félévzáró – azóta hagyománnyá vált – oktatói összejövetel (kerti parti) megszervezése, itt kapták kézhez a kar oktatói és dolgozói a kar történetében először készített, egységes arculatot tükröző, névjegykártyákat (később ez lett a sztenderd az egész egyetemen).
- Ragaszkodtam ahhoz, hogy a fizetési listákat ne nyitott lapokon az adminisztrátorok osszák szét a karon, zárt borítékban kapta meg mindenki (azóta ez is sztenderd lett az egész egyetemen).
- Először tettem lehetővé (mennyi kritikát is kaptam ezért), hogy olimpiai bajnok sportolónk könnyített bekerülési lehetőséget kapjon a karra. Kovács (atom) Anti azóta végzett és ma PhD hallgatónk. Ma már az olimpiai és világbajnok helyezett sportolók előnyben részesítése országos gyakorlat.
- Kísérletet tettem az igazi alumni (véndiák) szervezet létrehozására. Ez nem teljesen sikerült, de Budapesten létrejött a szervezet, amelynek tagjai éveken keresztül hozzájárultak a Cultura Oeconomica alapítvány eszközeinek növeléséhez. 2004-ben ez a szervezet újból feléledt.
- Először hoztam létre olyan tantermet, amely támogatói pénzből épült és a támogató nevét viselte (a volt büfé helyén létrehozott Hasebe teremre mindannyian emlékezünk).
- Talán én voltam az, aki először használt power point vetítést az oktatói értekezleteken (a habilitáción mindenképpen) és ezeken az értekezleteken egészen részletesen számoltam be a kar pénzügyi helyzetéről, gondjairól, terveiről.
Talán ilyen sok „elsőt” csak a kar alapítói tudnak felsorolni. Persze tudom, hogy mindez nemcsak az én érdemem. Ehhez szükség volt az adott helyzetre, szükség volt a kari vezetés csapatára és hallgatók alkotó együttműködésére. Mind ez ideig nem került szóba az infrastruktúra fejlesztése. Pedig az is volt bőven 93 és 96 között. Talán emlékszik az olvasó, hogy a Gazdasági Hivatal akkor költözött az egyetemi központba, ennek helyén pályázati pénzekből több korszerű tantermet hoztunk létre. Tíz évig ezek a termek jól szolgálták az egyre növekvő hallgatóság oktatását. Ekkor indult be a számítógépesítés is. A ciklus elején még csak hobbiból használtak néhányan számítógépet, a végére minden tanszék és tanulmányi osztály is számítógépen tartotta nyilván adatait.

Ami nem sikerült, konfliktusok

Természetesen volt egy sor olyan elképzelésem, amit nem tudtam (tudtunk) végrehajtani. Ilyen volt például egy igazi alumni szervezet létrehozása. Nem sikerült a kar szétaprózott szervezetét átalakítani. Nem sikerült egy korszerű tudományos minősítő rendszert létrehozni. Ebben a hallgatói értékelések és a publikációs tevékenység színvonala játszott volna szerepet. Meghatároztunk volna egy minimumot, amit minden oktatónak teljesíteni kellett volna. Ez is – mint a szervezeti átalakítás – egzisztenciákat érintett volna, talán ezért a Kari Tanács a szervezeti átalakuláshoz hasonlóan ezt is leszavazta. Az új tantermek létrehozása ellenére nem sikerült olyan infrastruktúrát (tantermek, könyvtár, számítógépek) kialakítani, amely a rohamosan növekvő hallgatóságot jól tudta volna kiszolgálni (még a Szántó Kovács János utcai előadótermet is igénybe kellett vennünk). Ebben a beruházásra fordítható források hiánya játszott szerepet. Nem sikerült nekem sem a nem pénzes és a pénzes oktatásban résztvevők egységes érdekeltségét megteremteni. Ez a téma a mai vezetést is foglalkoztatja. Ne feledjük, hogy akkor volt a Bokros-csomag, nem kis munkát igényelt, hogy a többi karhoz képes a Közgazdaságtudományi Kar mindennemű komolyabb megrázkódtatás nélkül vészelte át ezt az időszakot.
Olyan vezető nincs (vagy ha van, akkor nem jó vezető), akinek minden döntésével mindenki egyetért. Konfliktusaim nekem is voltak. Márt utaltam arra, hogy bizonyos döntések az oktatói gárda megosztottságához vezettek: akik nem tudtak a „magasabb minőség irányába” programba bekapcsolódni, akik lemaradtak a nyelvi fejlődésben, bizonyára nem mindig nézték jó szemmel tevékenységemet. Az az elképzelésem sem kapott teljes körű támogatást, amely szerint a karnak nem feladata a nyelvi alapképzés biztosítása. Döntésemet a jelen is igazolja. Úgy gondolom, hogy azok a nyelvtanárok, akik döntésem hatására elkezdték továbbképezni magukat, és ma már ledoktoráltak vagy közel állnak ahhoz, és szaknyelvet, vagy kommunikációt oktatnak, mára már egyetértenek döntésemmel. Kisebb konfliktusaim abból is adódtak, hogy nem néztem jó szemmel azt, ha egyes kollégák karon kívüli üzleti tevékenysége már a kari teljesítmény rovására ment. Nemtetszésemnek hangot is adtam, ha a kollégákat nem lehetett megtalálni, ha a feladataikat nem végezték el. Az adminisztrációnak is idő kellett, amíg hozzászokott az én – a korábbi vezetői tevékenységemből örökölt – pattogósabb, igényesebb elvárásaimnak.

Amire leginkább büszke vagyok

Tevékenységem, eredményeim értékelése nem az én feladatom. Igyekeztem legjobb tudásom szerint megfelelni ennek az igazán megtisztelő feladatnak. Döntéseimet ma is vállalom, mert tudom, hogy az oktatók nagy része támogatta ezeket. Legbüszkébb azért talán arra vagyok, hogy a hallgatók is értékelték tevékenységemet. Réti Gábor a FÉSZEK III. Évf. 6. számában így fogalmaz: „Az Ön dékáni működésének hallgatói szemmel nézve egyik legnagyobb eredménye a diákok és a kari vezetés kapcsolatának minőségi változása. Egyrészről a Hallgatói Önkormányzatot partnerként fogadta el a kar vezetése, másrészről egymást követték az olyan kari megmozdulások, amibe a hallgatókat bevonták ill. teljesen hallgatók bonyolították le őket, ezáltal hírnevet szerezve a pécsi közgáznak.” Az állami kitüntetéseknél sokkal többre értékelem azt, hogy – az inkább az oktatók kritizálásáról ismert – szakesten, leköszönésem alkalmából a vén sasok képviselője egy ezüsttálcát nyújtott át, amin csak ennyi állt: KÖSZÖNJÜK. A KTK hallgatói.